Egy nagyon érdekes kihívást jelentő dilemmáról szeretnék mesélni, ami egy olyan etikai konzultációmon merült fel, amiről még csak álmodni sem mertem volna. Gyakran járok el vizitekre, ez alkalommal urológián voltam. Korábban már olvastam arról az állatorvosi gyakorlatról, miszerint amikor meghal egy díjnyertes bika, akkor megpróbálják kinyerni a spermáját, az ugyanis több tízezer dollárt érhet. Ha sikerül, akkor a genetikai állományát még tudják használni a tenyésztésben.

Puszta kíváncsiságból megkérdeztem az urológusokat, hogy elméletileg ez lehetséges volna-e. Azt mondták, nem tudják megmondani. Az urológiai nagyviziten senki nem volt teljesen biztos benne, hogy a halált követően mennyi ideig volna még motilis vagy funkcionális egy spermium.
Úgy alakult aztán a helyzet, hogy egy vagy két hónappal később egy rádióinterjút adtam a reprodukciós eljárások vívmányairól. Említettem, hogy elképzelhető, hogy megvan erre a technológia, és ez elhangzott az adásban.

Szó szerint néhány héttel később egy friss házaspár a kertjükben grillezett. A férj hirtelen összeesett, a nő hívta a mentőket. Teljesen őszinték voltak vele és elmondták neki, hogy úgy tűnik, nem élte túl a történést. Mindenesetre bevitték a nagy egyetemi oktatókórházba, a neurológus megállapította a halál beálltát (vélhetően egy nem diagnosztizált agyi aneurysma ruptúrája következtében).

A nő elmondta a neurológusnak, hogy hallotta a rádióban valakitől, hogy ki lehetne nyerni a spermát egy holttestből és rákérdezett, hogy esetleg van-e erre lehetőség. A neurológia felhívta az urológiát, az urológia engem és azt kérdezték: “Mit gondolsz? Megpróbáljuk?”

Hogy is lehetne átgondolni egy ilyen újszerű, váratlan helyzetet? Először is: kinek áll jogában dönteni a férfi testéről és spermájáról? Nos, az özvegyének. A temetés és szervdonáció is a közvetlen hozzátartozó döntési jogköre.

Másodszor: ha megcsináljuk, az árthat-e a potenciálisan megszülető gyereknek? Van benne veszély? A ‘ne árts’ és a meg nem született gyermek érdekének elveiről van persze itt szó. Ám ezekre nem tudjuk a pontos választ.

A férfi már egy ideje halott volt. Egyáltalán lehetséges ez? Technikai kérdésről beszélünk tehát, amiben nem vagyunk teljesen biztosak.

Aztán: a nő vajon valóban a legjobb állapotban van ahhoz, hogy kijelenthesse, gyermeket akar a férje halála után? Beszámítható állapotban van egyáltalán? Felhívta a testvérét és a férje szüleit is. Mindenki bejött a kórházba és elmondták, hogy a pár már próbálkozott a gyerekvállalással. Alátámasztották, hogy a férj szeretett volna gyereket.

Itt van ez a helyzet és számomra abba az irányba billen a mérleg, hogy ha az urológus benne van, próbáljuk meg. Benne voltak, kellően biztonságosnak érezték és azt gondolták, hogy meg is tudják csinálni.
Jött egy másik gondolatom is. Talán, ha a nő nincs beszámítható állapotban, jobb lenne kötelező várakozási időt megszabni, mielőtt felhasználja a spermát, mondjuk 60 vagy 90 napot. Hagyjuk, hogy elgyászolja a férjét és összeszedje magát ebből a hirtelen rettenetes eseményből. Előálltunk ezzel a javaslattal és bele is ment.
Mielőtt elmondom, végül is mi történt – levettük a spermát. Megnézte az andrológusunk és meddőségi specialistánk is, és normálisnak tűnt. A motilitása rendben volt, így tehát lefagyasztottuk.

Aztán a hatvan nap leteltével a fiatal nő úgy döntött, hogy nem használja fel. Úgy érezte, mégsem ez az ő útja. Kezdett stabilizálódni a gyásza, és már nem így akarta az egészet.
Mi ez, ha nem az etika vészhelyzetben és rendkívül gyorsan változó környezetben történő gyakorlata? Elmondhatom, hogy világszerte számos helyen bevezették már a post mortem spermadonációt. Nem hiszem, hogy láttam volna egyetlen olyan helyet is, ahol ne volna életben valamilyen 60-90 napos szabály – amit, be kell vallanom, én akkor és ott találtam csak ki. Nem tudom pontosan, hogy 60, 90 vagy 120 napot, de valamennyit biztosan várni kell és meggyászolni a veszteséget.

A gyakorlat tehát létezik; azt hiszem, az volt a helyes, hogy eleget tettünk a fiatal özvegy kérésének. A másik helyes megközelítés szerintem az lenne, ha fognánk a szervdonációra vonatkozó jogszabályainkat és belevennénk azt, hogy az emberek rendelkezhetnek a spermájuk és petesejtjeik használatáról haláluk után. Ez a lépés rengeteget segíthetne.

(Medscape/Webdoki)